MINDEN AZ ÖNBIZALOMRÓL

ROHANUNK A BIZONYTALANBA…

Minap egy izgalmas, tartalmas beszélgetést folytattam az egyik barátommal, az életről. A diskurzus végére egy rendkívül beszédes „képet” sikerült összeraknunk.

Mi, emberek, csak folyamatosan futunk a sötétbe, rohanunk bele az éjszakába, a bizonytalanba, tulajdonképpen a jövőbe. Alattunk fut az ismeretlen út, bele a koromsötét, ködös, de reményekkel és várakozásokkal teli homályba.

Fogalmunk sincs, hogy hol van gödör, mikor kezdődik a kanyar, merre van a legközelebbi pihenő. De van egy célunk: hogy eljussunk egy meleg, hívogató menedékbe.

Abból próbálunk következtetni, hogy hol van a következő gödör vagy kanyar, hogy eddig milyen kanyarokkal találkoztunk, mikor kerültünk ki sikeresen egy gödröt, milyen gödrökbe léptünk bele, vagy milyeneket ugrottunk át. Tulajdonképpen ilyenformán gondolkodunk: mivel az előző kanyar 200 méterre volt, az azt megelőző pedig 400 méterre, így a következő 200 méterre lehet…

Ez nagy merészség, nem túl biztos előrelátás, de rohanunk, mert kell, mert nincs más választásunk.

Sok gödör, kanyar, árok után elkezd fejlődni a megérzésünk. Kinek jobban, kinek kevésbé.

De a helyzet önmagában faramuci. Próbáljuk előre látni, az előre láthatatlant. Próbáljuk kitalálni a kitalálhatatlant.

De futni kell, mert ez az élet!

A gödrök és kanyarok sok sérülést okozhatnak számunkra, de ezek nélkül túlságosan sima és egysíkú lenne az út. Mindezek az akadályok kellenek ahhoz, hogy a sötétségben néha fényre is találhassunk. De nyilván erre csak akkor van lehetőség, ha sikerül átugrani azokat a bizonyos gödröket és bevenni a legnagyobb kanyarokat is. Célom, hogy mindehhez segítséget nyújtsak a hölgyek számára.

Ha úgy érzi, hogy némi segítségre van szüksége az akadályok leküzdésében és többet akar tudni az életről, olvassa el a könyveimet.

Az alábbi képekre kattintva több információt is megtudhat róluk.