Mindenkinek vannak rosszabb periódusai. A szerencsésebbeknek ritkábban, másoknak viszont gyakrabban kijár a lehangoló napokból. A család, a munkahely, illetve az életkörülmények mind-mind lehetnek olyan tényezők, amelyek megkeserítik a mindennapjainkat. Könnyedén a padlóra kerülhetünk, ám annál nehezebb onnan feltápászkodni. De sose felejtsük el: semmi sem lehetetlen! Minden mélységből meg lehet találni a kiutat, és persze meg kell találni a kiutat!
Szülőként a felelősség sokkal nagyobb. Nemcsak a saját, hanem a gyermekünk jólétéről is gondoskodnunk kell! Nem hagyhatjuk benne gyermekünket – saját tehetetlenségünk, félelmünk vagy önzőségünk miatt – egy idegörlő, felemésztő helyzetben.
Kedves ismerősöm, Erika mind gyermekként, mind felnőttként megtapasztalta azt, hogy milyen padlóra kerülni, milyen félni. Gyermekként édesanyja döntéseit kellett elfogadnia, ám felnőttként már kezébe vehette az irányítást és saját gyermekét megkímélhette azoktól a borzalmaktól, amiket ő kénytelen volt átélni.
Ismerje meg Erika történetét!
Nem tudom, hogy a nemrég volt anyák napja miatt, vagy a mostanra összesokasodott információk okán, de most sok minden dúl bennem.
Azt érzem, hogy szeretnék jó anya lenni, de elsősorban szeretném, ha a gyermekem jó gyerek volna és jó emberré válna. Minden derék szülő így kívánja, azt hiszem.
Kislányként talán fel sem fogtam, mi történik velem. Zajlottak az események. Sodródtam az árral. Alkoholista apa, önsanyargató anya. Italtól bűzlő lehelet, családi boxmeccsek – élőben az első sorból –, éjjeli gyors összepakolás és szökés a sötétség leple alatt a legközelebbi rokonhoz/ismerőshöz vagy éppen ahhoz, aki nem unta még meg a pátyolgatásunkat…
Anyám persze minden alkalommal visszatért. Először velem, majd a húgommal kibővült csapattal. Mi nem számítottunk. Az volt a lényeg, hogy ő azt csinálja, amit akar. Neki senki ne mondja meg!
Megedződtem. Ismertem Kisterenye összes kocsmáját és a kocsmárosok is engem. Tulajdonképpen buli volt apámmal cirkálni: zene, szénsavas üdítők, jégkrém. Az étkezéseket még véletlenül sem tartottuk be, de kaptam édességet dögivel. Tudtam, mikor van riadó. Amikor tölcséres jégkrémet vett apám, akkor előre láttam, hogy baj lesz. Nekünk soha nem volt sok pénzünk. Nem engedhettük meg magunknak a rongyrázást. Persze a pián nem spórolt sosem, de arra gondosan ügyelt, hogy engem takarékoskodásra intsen. Egészen addig, míg be nem rúgott teljesen. Akkor nem számított a pénz. Hogy is számított volna?! Ha elfogyott, kért hitelt. Miénk a világ!
Hat éves voltam, mikor külön költöztek, majd elváltak a szüleim. Volt még egy próbálkozásuk a szétválásuk után, de én azt már nem akartam. Kislányként is nagy volt a szám és emlékszem karácsonyra esett a nagy békülés. Milyen meglepő?! Atyám természetesen megünnepelte ezt egy kis szesszel. Csúnyán viselkedett. Ha eszembe jut, ma is látom magam előtt a szoba félhomályában színesen világító égősor fényeit a fán, a bordó szőnyeget és, hogy anyám igazgatja rajtam a ruhámat, majd rákiabálok másik nemzőmre: „Apa! Ezért hívtál minket vissza? Hogy így viselkedj?”. Aztán a fa a bordó szőnyegen fekve árasztotta magából tovább az ünnep fényeit, körülötte a leesett díszek sokaságával, letekergőző, metál színű boákkal, csak éppen a háttérzene nem az angyalok dala volt, hanem a veszekedésük. Alig vártam, hogy vége legyen. Könyörögtem anyámnak, hogy váljon el. Volt még egy hasonló akciójuk. Akkor süteményért mentünk a helyi presszóba. Vettünk is, csak apámnak kellett egy kis üzemanyag hazára. A végeredmény ugyanaz lett. Bútorok törtek, televízió képernyője, repkedtek a fazekak, tányérok. Nem tiszta már, hogy melyik jeles esemény volt előbb, de azt tudom, hogy én más életet akartam a fiamnak.
Sokáig nem is szerettem volna gyereket. Alapvetően a húszas éveim elejéig azt harsogtam, hogy házasodni sem kell, hiszen nem a papírtól lesz a kapcsolat szoros.
Aztán szerelmes lettem.
Ó, jaj!
Igen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Amennyire tiltakoztam anyám mintája ellen, úgy sétáltam bele szinte tökéletes azonossággal egy ugyanolyan kapcsolatba. Fogalmam sincs, hogy volt erőm azokban az időkben, de az áradt minden porcikámból, hogy nekem abból elég, amiben éltünk a gyermekem apjával.
7 hónapos volt a babám, mikor ajtót mutattam neki. Én is akcióztam, ahogy anyámék, még egyszer, ámde annak a kapcsolatnak részemről vége volt és ez meg is mutatkozott. Különváltak útjaink végleg.
Egyedül maradtam egy kisbabával, nulla forintnyi megtakarítással egy olyan lakásban, ahol még fürdőszoba, illetve angol WC sem volt. A falakról omladozott a vakolat és egy kampóval tudtam bezárni a külső bejárati ajtót.
Nincs ilyesmiről háttértudásom, de szerintem az embert, mikor nagy trauma éri, az agya leblokkolja, hogy ne tudatosuljon benne teljesen, hogy mi is történt. Nem azt láttam, hogy mekkora slamasztikában vagyok, hanem kiutat kerestem. Semmi pénzem nem volt, csak arra a tartozásra alapozhattam, ami hátramaradt a volt élettársamtól. S bár az is olyan megfoghatatlan volt, akár a kutya vacsorája, annak ténye, hogy az van valahol, házak nézegetésére sarkallt. Heteken át bújtam a hirdetéseket, kérdezősködtem. Aztán kezdtem kicsit tágabb körben szemlélődni. Tovább tekinteni attól, amiben éppen akkor voltam. Munkát kellett keresnem. Nem volt könnyű. Sőt, nem is találtam olyat, ahová el tudtam volna úgy járni, hogy bölcsődébe hordjam a fiam. Mikor megtudták, hogy van egy babám, valahogy már nem is voltam olyan potenciális jelölt. Kezembe vettem a sorsom és beálltam maszekolni, mikor tíz hónapos lett a gyerkőcöm. Ekkor kezdődött életünk egy új korszaka…
Ma már nem vagyok senkire sem mérges. Valahol hálás vagyok nekik. Lehetséges, hogy ha ők másmilyenek, akkor nem gyűlik bennem össze életem során annyi erő, hogy összekapjam magam és elinduljak egy jobb élet felé.
Nem vagyunk egyformák ugyan, viszont aki akar, az halad előre. Nincs erősebb egy nőtől, aki a gyermekét félti. Aki igazán akarja, az olyan létrát eszkábálhat az őt ért sérelmekből, melynek fokain felfelé határ a csillagos ég.
Bárki képes kilépni egy rossz kapcsolatból. Bárki képes jobb körülményeket kialakítani. Bárki képes egyedül nevelni egy gyereket. Bárki, csak hinnie kell önmagában. Van az úgy, hogy nem marad már semmink, csak a hit. De ha ez megvan, akkor mindenre képesek vagyunk, amit csak akarunk. Akarni kell, ha jó embert szeretnénk nevelni a csemeténkből. Jó példát akarunk mutatni számára, hogy legyen mit eltanulni. Szeretet és hit kell a kicsi zsákjába útravalóul, hogy később ne összekaparni kelljen neki azt, mint nekem.
Egy nő bármire képes. Nemhogy egy igazi anya! Szerintem ezt ünnepeljük május első vasárnapján…
Ön is képes változtatni!
Kellő elszántsággal és bátorsággal mindenki képes változtatni! Igen, Ön is! Csak akarni kell.
A változtatás persze mindig nehéz, ám ha az elhatározás már megszületett, a szükséges lépések megtételével a terv garantáltan sikerre vihető.
A céljaink elérését, a boldogságunkat nem másokban, külső tényezőkben kell keresnünk, hanem saját magunkban. Ha képes felépíteni önbecsülését, ha képes bízni saját magában, és szeretni magát, attól kezdve bármit képes lehet elérni. A női önbizalom titkos tükre című könyvemet épp azért írtam meg, hogy ebben segítséget nyújtsak. Célom, hogy az önbizalom hiányát, a torzult önkép negatív hatásait megszüntessem, hogy olvasóimnak sikerüljön kiépíteni egy egészséges, harmonikus életet.